Már az előkészületeket is nagyon komolyan vették. Az ICF minden PCC vagy MCC akkreditált coachának elküldték a pályázati felhívást, amiben előadónak lehetett jelentkezni. Több, mint 30 érvényes pályázat érkezett be, körülük került ki a 6 külföldi előadó, köztük jómagam is. Számomra igazán megtisztelő volt a felkérés, hiszen Bulgária a második hazám és a bolgár – a magyar mellett – a másik anyanyelvem, így régóta vágytam arra, hogy Szófiában előadhassak kollégák előtt. A rendezvényt jelenlétével megtisztelte az ICF felsővezetésének két tagja: Colmon Elridge, az ICF alelnöke, valamint Veronica Lysaght, az ICF EMEA régióért felelős stratégiai igazgatója.
A 2 napos rendezvény során 2 teremben folytak párhuzamosan az előadások és műhelymunkák. Mivel a konferencia célközönsége a coachok mellett HR-esek és vezetők is voltak, nagyon változatos volt a program. A bőség zavarában időnként a két érdekes téma között őrlődve választottam. Engedjétek meg, hogy egy szubjektív válogatást adjak saját élményeim mentén.
A bolgár kollégák közül Maria Staikova PCC és Neda Alkalay PCC workshopjait emelném ki. Maria a célkijelöléshez mutatott nekünk egy nagyon érdekes eszközt, míg Neda a metaforák erejével dolgozott. Izgalmas élmény volt meghallgatni Vladimir Boracsev ACC és Sylvain Collot, a Melexis helyi vezetője esettanulmányát és élménybeszámolóját a coaching szemlélet bevezetésének tapasztalatairól.
A külföldiek közül Jonathan Passmore legutóbbi kutatásainak eredményeit ismertette. Aboodi Shabi az érzelmek erejével dolgozott velünk, Kim Leischnerrel pedig a rendszerállítás rejtelmeivel ismerkedhettünk a műhelyben. A bolgár tagozat nagyon innovatív módon több olyan előadást is szervezett, ahol virtuálisan kapcsolódtunk az előadóval. Ilyen volt például Ellen Langer a Hardvardról, aki a mindfulness fontosságáról beszélt a képernyőn keresztül.
Bár nagyon élveztem a fenti workshopokat és előadásokat, a leginkább egy bolgár fiatalember előadása érintett meg. Ő Yordan Kamdzhalov, világhírű karmester, aki arról mesélt nekünk óriási szenvedéllyel és hitelességgel, hogyan vezet egy 100 fős zenekart csupán gesztusokkal és pillantásokkal. Megindító volt, amikor arról beszélt, élete legnagyobb pedagógiai hibáját Japánban követette el, amikor nem figyelt eléggé a jelenlévők méltóságára. Nagy elismerést váltott ki bennem, amikor megosztotta, hogy ő mindig partitúra nélkül megy már az első próbára is, előre tökéletesen felkészül a zeneműből, hogy a próbákon már „csak” a zenészekre figyelhessen és őszinte kapcsolódásukra.
A másik igazán katartikus pillanat az első nap koradélutánján esett. Amikor az ebédből visszatértünk, Kiril Kalev, a bolgár tagozat elnöke üdvözölt bennünket, nem is akárhogyan. Egy rockzenekar kíséretével előadta az általa néhány éve írt és megzenésített ICF Himnuszt, melyet angolul és bolgárul is elénekeltünk közösen. Gyönyörű példát mutatott arról, hogy tud egy vezető egyszerre szerepmodell és hiteles ember lenni. A „We are ICF” hosszan zengett még minden résztvevő szívében.
