Több évtizede dolgozik vezetőkkel azon, hogy még jobb vezetőkké váljanak, 2008 óta vezeti a nemzetközi piacon is működő Gestalt Coaching Centert, 2012 óta Master Certified Coach (MCC) minősítéssel rendelkezik az ICF-nél, és coachok és más fejlesztő szakemberek százait tanította már képzésein, inspirálta előadásain és lendítette tovább szakmai életútján – ő Horváth Tünde MCC. A Gestalttal való megismerkedéséről, coachként megélt sikereiről és kudarcairól, jövőbeli terveiről és a most nagyon aktuális online coachingról beszélgetett Bodnár Barbara ACC coachcsal.
– Amikor néhány évvel ezelőtt találkoztunk egy Gestalt-képzéseden, rögtön lenyűgöztél. S ha bárkivel beszélgetek, az derül ki, hogy imádnak a szakmabeliek. Ezt nem tudom, hogyan csinálod, és valószínűleg ha megkérdezem, nem is tudod megmondani…
– Egy kicsit tudok róla mondani. Szerintem nem személy szerint engem imádnak, hanem azt a munkát, amit együtt csinálunk. A gestaltos működést imádják. Fontos kettéválasztani, hogy nem az én személyem az, ami egy ilyen erős hatást csinál, hanem a módszer maga – amit én az évek alatt megtanultam elég jól működtetni. Szerintem mindenki nagyon szereti, amikor az „itt és mostban” dolgozunk, és nem arról beszélünk, hogy mi hány éve hogyan nehéz vagy megoldhatatlan, vagy a jövőben hogy lesz valami, vagy nem lesz. Arról beszélünk, hogy most mi van. A „most mi van”-nak van egy ilyen ereje, az mindenkit fókuszba hoz, ott a jelenlét erősödik fel. És amikor a jelenlét felerősödik, abban mindenki szeret lenni – mert abban van energia. Ha csak a múlton rágódunk, vagy a jövővel kapcsolatban szorongunk, abban nincs annyi friss energia. Az kicsit olyan, mint az üres kalória. Tudod, mint az, amikor az ember vesz sok perecet vagy kiflit: kalória sok van bennük, csak nem igazán tápláló. De az itt és mostban, a jelenlétben, hogy én is jelen vagyok, az ügyfél is jelen van, meg a csoport – ha mondjuk ez csoportban történik –, annak óriási az ereje. Az energia rögtön fölmegy, és a munka „tápanyagértéke” magas lesz, ami mindenkinek sokat ad.
– Többször hallottam már tőled ezt a kifejezést, hogy „tápanyagérték”. Ez akkor is igaz, ha esetleg félelmetesebb a jelenben lenni?
– Szerintem igen. Szerintem nincs annál jobb, mint jelen lenni.
– Mert mi az, hogy „jelen lenni” a te olvasatodban?
– Jelennek lenni azt jelenti, hogy gondolatilag, érzelmileg, fizikailag és spirituális szinten is itt vagyok. Nem az van, hogy testileg itt vagyok, csak valami egész máson gondolkozom; nem az van, hogy gondolkozom, de nem férek hozzá az érzelmeimhez; meg nem az van, hogy úgy tűnik, mintha itt lennék, de a lelkem el van zárva a te lelkedtől, hanem ez így együtt van. Hozzáférek ahhoz, amit érzek, ahhoz, hogy testileg miben vagyok, hogy egyáltalán van testem és abban mindenféle áramlatok vannak. Érzékelem, hogy van tüdőm, van szívem, vannak izmaim. És ez együtt áll a gondolataimmal, az intellektusommal, ami szintén itt van, nem valami máson agyalok. És az egész együtt áll azzal, hogy spirituális szinten van egy nyitottságom az ismeretlenre, a megfoghatatlanra, hogy lehet, hogy valami teljesen kiszámíthatatlan történik a kettőnk beszélgetésében.
– Hogyan a legnehezebb jelen lenni? És neked melyik nehéz?
– Az a tapasztalatom, hogy mindenkinek más a nehéz. Számomra sokszor a testi a legnehezebb. Ehhez kapcsolódik, hogy hogyan lettem én gestaltos. Amikor először elmentem egy három napos szervezetfejlesztő Gestalt tanácsadó képzésre, 17 évvel ezelőtt, ott az első naptól kezdve az volt, hogy „mi a belső adatod?”, „mit érzékelsz belül?”, „mit érzel belül?”, „mit érzékelsz a testedben?”, „mi van belül?”. Én pedig mindig csak azt tudtam mondani, hogy nem tudom. Állandóan ezt ismételgettem. Én nem tudom, nem tudom, nem tudom… A harmadik nap közepén jártunk, és én már annyira ideges voltam, hogy mondtam is a trénernek, hogy ezt most már még egyszer tőlem ne kérdezze meg, mert én iszonyú ideges vagyok, ez engem rettenetesen frusztrál, mert én nem tudom megmondani, hogy mi a belső adatom! Angolul zajlott ez a képzés, a fantasztikus Bernd Leygraf tartotta, aki rám nézett és azt kérdezte, „tudod-e, hogy ennek mi a neve?”, mire én: „minek mi a neve?” „Hát annak az állapotnak, amiben te vagy.” És mondtam, hogy nem tudom, mi a neve, ezt se tudom… Ez egy erős helyzet volt, mert Berndnek nagyon erős a jelenléte. Rám nézett, és azt mondta, hogy ennek az a neve, hogy „frozen watchfulness”, amit talán úgy lehetne lefordítani, hogy egy megfagyott kifelé figyelő állapot. Ebben az volt nekem a nehéz, hogy valamit ott nagyon megértettem magamról. 33 éves voltam, és egyszer csak összeállt, hogy én miben vagyok, és az én életem miről szól. Hogy az a sok nehéz történet, amin gyerekkoromban átmentem, hogyan áll össze egy egésszé, hogy én miért vagyok olyan, amilyen. És akkor elkezdtem zokogni, és ezt a zokogást nem bírtam abbahagyni. Nagyon sokáig sírtam, és nagyon fájdalmas volt, mert nagyon igaz volt. Ez a jelenlét ereje: hogy valaki valóban lát téged, és ítélkezés nélkül megnevezi azt az állapotot, amiben vagy! És akkor döntöttem el, hogy fogalmam sincs, mi az a Gestalt, én ezt nem értem, azt se tudom, mi az a belső adat, de azt tudom, hogy ez az utam, és ki akarom deríteni, hogy ezt hogy kell csinálni. Belső adatostul, mindenestül. Így lettem nagy Gestalt-elkötelezett. Ennek az ereje ott nagyon megérintett.
– És amikor ezt megállapítottad, hogy neked ezt meg kell tanulnod, akkor magadban akartál ebben a dologban előrébb lépni, fejlődni, közelebb kerülni, vagy beleszerettél, és elkezdted csinálni meg tanítani?
– Nem, nekem egyetlen dolog volt fontos, hogy ezt magamban valahogy használjam. Nem volt a fejemben, hogy én ilyen vagy olyan coach leszek, hanem azt gondoltam, hogy nem tudom, mi ez a módszer, amit Gestaltnak hívnak, de úgy gondolom, hogy ez a legjobb módszer arra, hogy magammal valahogy dűlőre jussak. Hogy magamon segítsek. Ez volt az első motivációm. Akkor mentem el a 4 éves Gestalt-terapeuta képzésre. Mi voltunk az első csoport Magyarországon.
– Ekkor már coachként dolgoztál?
– Abszolút! A GROW-modellel. Mi a cél, mi a valóság, milyen opciókat látsz magad előtt, és mi iránt kötelezed el magad, mit fogsz csinálni. Működőképes modell, nincs vele a világon semmi baj, de a valóságnak csak egy szeletéhez fér hozzá. Aztán egy idő után azt is láttam, hogy a Gestaltnak hol vannak a korlátai a coachingban, és akkor elkezdtem más módszereket is tanulni, mint például a strukturális gondolkodást, vagy Peter Senge-től az öt alapelvet.
Siker és kudarc
– Vagyis a Gestalthoz még egy csomó mindent hozzátanultál. Azzal kezdtük az interjút, hogy mindenki, akit én ismerek, elismeréssel, hovatovább rajongással nyilatkozik rólad és szerintem el sem tudnák képzelni az emberek, hogy téged is ér kudarc.
– Pedig nagyon is előfordul! Az például egy erős kudarc, amikor elindul egy folyamat, lemegy egy, kettő vagy három ülés és elmegy az ügyfél, nem jön vissza. Már le vagyunk szerződve mondjuk 10-12 alkalomra, egy fél éves folyamatra, és akkor eltűnnek. Vagy eltűnnek, vagy azt mondják, hogy ez nekem nem működik. Vagy azt mondják, hogy most ne állapodjunk meg következő időpontban, majd írok – és aztán nem írnak. Ezek iszonyú nehéz helyzetek, nekem nagyon fájdalmasak. Pár éve volt egy ilyen menetem – erről valamelyik konferencián beszéltem is –, hogy zsinórban ment el öt ügyfél egymás után. Az nagyon kemény időszak volt, nagyon sok mindent meg kellett tanulnom magamról, leginkább az agressziómról, amiről mindig szerettem úgy gondolkodni, hogy nekem olyan nincs, vagy nem olyan intenzív. Pedig dehogynem! Amúgy is járok terápiába – több mint húsz éve különböző szünetekkel, most is, de ezt akkor nagyon meg kellett gyúrnom, hogy hogy vagyok a maszkulin energiákkal, a maszkulin erővel, az agresszióval, az arroganciával. Nagyon fájdalmas folyamat volt, amiben muszáj volt közel engedni magamhoz, hogy ilyen is vagyok, nem csak ez a helyes, kedves, néha humoros ember, hanem van ott egy nagyon kemény, agresszív részem is. Ezekben a folyamatokban, ezekben az eltűnős ügyfelekben ezt tudtam megtalálni közös szálnak, hogy mindegyik valahogy az agresszión akart dolgozni. Vagy úgy, hogy volt egy nagyon agresszív főnöke, vagy úgy, hogy azt érezte, hogy nem tud tiszta határt húzni, mert nem akar agresszív lenni, vagy kimondottan az, hogy nem tudta az agresszióját kontrollálni. Még ha nem is hangzott el mindegyik ügyfél szájából, hogy „az agresszióval akarok dolgozni”, de amikor elkezdtem erre mélyebb szinten reflektálni, akkor ez volt a közös nevező. Úgyhogy ez egy erős és mély menet volt. Aztán másfél éve volt egy ügyfelem, aki nem eltűnt, hanem megmondta, hogy ő nem akar többet velem dolgozni. Fú, az nagyon kemény volt! Utána sok mindent megkérdőjeleztem, azt is, hogy én egyáltalán értek-e ehhez a szakmához. Ott azt hittem, hogy sínen vagyunk, két ülésünk volt, és a második ülés után mondta, hogy itt befejezné. Nála kellett belátnom, hogy nagyon gyors voltam. Abba a csapdába estem bele – nem először, pedig 20 éve csinálom a coachingot – hogy mondjuk van egy barátom, egy közeli ismerősöm, vagy közeli kollégám, aki ajánl egy ügyfelet, és én ugyanezt a bizalmat, ugyanezt az erős kötést, ami az adott emberrel van, belevetítem az új ügyféllel való kapcsolatomba. Akkor szoktam rácsúszni ilyen aknákra, amikor nem elég lassan közlekedek a kapcsolati térben. Odavetítem a bizalomnak egy olyan szintjét, ami nincs ott. Csak azzal az emberrel van meg, aki az illetőt ajánlotta. Mikor ez történt ezzel az új ügyfelemmel, az annyira megviselt, hogy egy darabig minden egyes coaching ülésem után nyugtáznom kellett magamban, hogy mégiscsak tudok jó üléseket csinálni. A szüneteimben még a férjemnek is azt mondogattam utána hetekig, hogy „most végeztem egy üléssel, szerintem jól sikerült, és akkor talán mégis tudok coacholni.” Ő csak nevetett ilyenkor, hogy ne szórakozzak, de számomra kegyetlen volt ez az eset, mert nagyon sok mindent megkérdőjelezett bennem. Nyilván több dolog összejátszott akkor az életemben, amik nem segítették, hogy magabiztosnak érezzem magam. Ezzel az ügyféllel kapcsolatban tényleg azt hittem, hogy ebből lesz egy jó folyamat. Hittem abban, hogy tisztán látok, és még az is lehet, hogy tisztán láttam, de ennek semmi jelentősége nincs. Az a lényeg, hogy nem tudtam a kapcsolatot úgy építeni, hogy az működőképes legyen.
– És mi a siker számodra?
– Hát, szerintem többféle siker van. Van az üzleti siker, amikor lemegy a nyolc vagy tíz alkalmas folyamat, eltelik egy kis idő és az ügyfél hosszabbítást kér. Vagy már a hetediknél vagyunk, és azt mondja, hogy megyek a HR-hez, mert én ebből akarok még nyolcat. Aztán van az a szakmai siker, amikor ajánlanak. Tehát dolgozom valakivel, és ő azt mondja, hogy ajánlottalak XY-nak, és ő is megkeres, és vele is dolgozom, és az is jól sikerül. A múltkor volt egy ügyfelem egy nagy, több ezer embert foglalkoztató cégnél és mesélte, hogy „képzeld el, most az a legjobb, hogy észreveszik rajtam a változást a kollégáim, és azzal húznak, hogy ezt most biztos azért mondod így, mert coachingba jársz, vagy hogy ezt is a coachodtól tanultad?” Egyrészt észreveszik, hogy máshogy csinál dolgokat, másrészt azt is mondta, hogy képzeljem el, hogy a közvetlen környezetében három ember elment már a HR-esekhez, hogy a coach poolból coachot válasszon magának. Nekem hatalmas siker, hogy bár mindegyik kollégája más coachot választott, nem engem, de a szervezeti kultúrára ilyen módon is tudok hatni, hiszen az egyik vezetőn látják, hogy a coaching hatására pozitív irányba mozdul, és akkor a coaching támogató ereje be tud épülni a cégük kultúrájába. Aztán van az a siker, amikor az emberek tényleg meglépik azt, amitől korábban nagyon féltek. Ez számomra a leginkább szívet melengető. Mindegy, hogy munkahelyet vált egy ügyfél, vagy elindítja a saját vállalkozását, vagy húz egy erős határt valahol az életében, vagy egy agresszorral szemben fel tud lépni. A lényeg, hogy megcsinálja a saját erejéből. Volt például egy felsővezető női ügyfelem, az egyetlen nő a kilenc fős, férfiakból álló boardban. Az volt náluk a szokás, mielőtt ő board tag lett, amikor még csak férfiak voltak a csapatban, hogy állandóan focimeccsekre jártak, mert számukra ez volt a team building. Ott úgy beszélgettek, ahogy egy formális board meetingen nem lehet. És akkor jött ez a nő, aki bekerült ebbe a boardba és…
– …és nem volt focirajongó!
– Annak semmi jelentősége nem volt a coachingunk szempontjából. Annak volt jelentősége, hogy nem hívták meg. Amúgy számára valóban nem a foci az elsődleges sportforma, de mindegy is, mert itt az a lényeg, hogy ha van egy felsővezetői csapat, ami ezeket a focimeccseket csapaterősítésre használja, akkor az nagyon nincs rendben, hogy az egyik kollégájukat nem hívják meg. És amikor ezen dolgoztunk, és ő szembesítette őket, hogy őt miért nem hívják meg, akkor az volt a válasz, hogy „de hát te nő vagy, ez téged biztos nem érdekel”. Azt válaszolta erre, hogy „mindegy, hogy érdekel-e a foci vagy sem, ott akarok lenni veletek, mert egy felsővezetői csapat vagyunk, és veletek akarok lenni ezekben az kötetlen beszélgetésekben”. Itt a nagy téma az volt, hogy hogyan fog ő ebbe a csapatba integrálódni, érvényesülni, a saját ambícióit megvalósítani, meg a saját hangját hallatni – ez női vezetőknek amúgy is nehéz és gyakori probléma. Végül a következő ülésen egy nagyon kreatív ötlettel dolgoztunk: mivel neki a kosárlabda volt a szíve csücske – egy magas nő volt és kosarazott – kitalálta, hogy az egész felsővezetői csapatot rendszeres időközönként rangos kosármeccsekre fogja meghívni. Ez komoly változást hozott, mert a kosármeccseken esett le ezeknek a kollegáknak, hogy „Ja, tényleg így vagyunk mi egyben, így vagyunk mi egy csapat!” Ezeknek én nagyon tudok örülni. De mondok egy másikat is, ami talán furcsán hangzik, ezt néhány hete éltem meg. Több mint húsz percet késett az ügyfelem. Itt várok, Zoomon. Tudni kell erről az ügyfélről, hogy ő egy pontos, iszonyú strukturált, nagyon szervezett, nagyon precíz valaki. És olyan nincs, hogy ő késik, de olyan sincs, hogy ő hibázik. Ez az egyik szál, amin dolgoztunk. És több mint húsz percet késett! Közben írtam neki, elküldtem még egyszer a Zoom-linket, és el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet. És akkor óra 22-kor kapok tőle egy emailt, hogy rettenetesen szégyelli magát, de ő elfelejtette ezt az ülést. De ha még itt vagyok, akkor jönne. És akkor azonnal visszaírtam, hogy itt vagyok és jöjjön! Én nem vagyok egy ülés végére ráhúzós coach, mert nagyon szeretem a tiszta határokat, de most ráhúztunk egy negyed órát, és ezen dolgoztunk az egész ülés alatt. Nekem ez azért volt nagy siker, mert arról tudtunk beszélni, hogy végre valami lazul. Ebben a nagyon merev, struktúrák által határolt munkájában, meg vezetői működésében most valami elkezdett lazulni. Engedte magát hibázni, és az „itt és mostban” rá tudtunk arra nézni, hogy ezt milyen megélni. Milyen az, hogy most itt ül velem szemben, és arról beszélünk, hogy elfelejtette az ülést, hogy ő nem tökéletes. Ez nekem borzasztó nagy siker volt. Vele a nyolcadik ülésnél vagyunk, tizenkettőre szerződtünk, és én azt gondolom, hogy most valami jelentős történik, valami lényeges dolog fordul át valami másba.
– Ez véletlen volt, nem?
– Én nem hiszek abban, hogy véletlenül történnek ilyenek. Szerintem nem. Nagyon izgalmas, hogy mi az, ami kézzelfogható, látható, végiggondolható, és mi az, ami ilyen láthatatlan szinteken is történik. Én nagyon hiszek abban, hogy egy coaching folyamat során van ez az ismeretlen tartomány, ami csak azért, mert nem férünk hozzá, vagy nincsenek rá szavaink, attól még létezik. Nemes Nagy Ágnes a „saját ismeretlenjeink birodalmának” hívja ezt a tartományt. Vele nagyon egyet tudok érteni, amikor így folytatja, „Nem mintha lebecsülném ismert, többé-kevésbé kezünkben tartott tudattartalmaink fontosságát. Csak némileg keveslem őket.” Szóval, lelki, tudattalan síkokon sok minden bemozdul egy coaching folyamat alatt.
Mi van benned?
– Van olyan kérdés, amit minden ügyfélnek felteszel? Ami a védjegyed, vagy ami jellemez téged, vagy amivel fix, hogy szembesül valaki, ha hozzád jön.
– Nem tudom, hogy van-e ilyenem. Azt meg szoktam kérdezni, hogy „mi ebben ilyen nehéz?”. Meg azt is, hogy „mi van benned ezzel kapcsolatban?”. „Amikor arról beszélsz, hogy te ezen akarsz dolgozni, ahogy itt most erről beszélsz, mi az, amit érzékelsz, mi az, amihez hozzáférsz, mi zajlik benned, ahogy mondod ezt nekem?” De ezek nagy része sztenderd gestaltos kérdés, úgyhogy azt hiszem, nincs ilyenem.
– Azt megtanultam már tőled az alatt az x év alatt, amióta nálad tanulok, hogy ezt azért kérdezzük így, mert ez egy trükkös kérdés, hogy ne kérdezd se azt, hogy „mit érzel”, se azt, hogy „mit gondolsz”, hanem hogy „mi van benned”?
– Igen, ebből nekem sok infóm lesz arról, ahonnan elindult ma a kettőnk beszélgetése, hogy melyik szinten érzékel könnyebben egy ügyfél, és melyik szinten érzékel nehezebben – testi, gondolati, érzelmi vagy spirituális síkon. Arról is ad információt, ami engem nagyon szokott izgatni, hogy amit én látok rajta, az szinkronban van-e azzal, amit elmond, hogy belül mit érzékel, mert itt sokszor szoktam azt mondani, hogy na, várjál. Ahogy te ezt mondod, meg amit mondasz, hogy belül megélsz – mert belül azt mondod, hogy szorongás van, én meg kívül azt látom, hogy van egy nagy nyugalom rajtad, meg lelkesedés, akkor ez a kettő nincs szinkronban, és nézzük meg, hogy ez hogy van. És akkor ehhez jön a harmadik, hogy ahogy hallgatlak, én magam mit élek meg. És a mélyebb szintű munka akkor szokott kezdődni, amikor ezek valahogy nincsenek szinkronban, és ezt úgy tudom visszajelezni, hogy az ügyfelemben is a kíváncsiság ébred fel, nem pedig a védekezés.
– Milyen számodra a coaching, ha egy metaforával kellene bemutatnod?
– Van az a közhelyes válasz, hogy olyan, mint egy közös tánc… Hú, ezen kicsit gondolkodom, jó kérdés, erre kapásból nincsen válaszom. Azt szoktam mondani, hogy az a jó coaching, ami transzformál – transzformálja az ügyfelet, transzformálja a coachot és gyűrűző hatása is van – a környezetet is transzformálja, mint abban a korábbi példában. A coaching nekem egy átalakulás.
– Miből mibe alakul?
– Sok mindenből sok mindenbe. Én az elmúlt évben jungi analízist tanultam, és arra, hogy mit transzformálunk, talán ő adja a legerősebb és legizgalmasabb választ számomra. Jung az alkímiát használja a transzformáció metaforájaként. Az alkimisták nehéz, lehúzó fémeket, mint az ólom, próbálnak arannyá átalakítani. Ez az egyik legerőteljesebb szimbólum számomra, amikor valódi, mély szintű változásról beszélünk. Ezért hiszem én azt, hogy akkor erős egy coachingfolyamat, ha tényleg lemegy a mélybe, az árnyékba, a vakfoltok birodalmába, ahol sötét van, és ahol nem lehet jól tájékozódni. Ha ott megengedjük magunknak, hogy olyan dolgokkal, énrészekkel találkozzunk, amiket korábban nem ismertünk, vagy mi magunk száműztük őket erre a sötét helyre, mert meg akartunk tőlük szabadulni, na, ezekből a nehéz felismerésekből lesz arany. Számomra ez a legnagyobb siker: egy jó coachingban az ügyfél és a coach is transzformálódik. A coach is kiizzad magából valami aranyat, még akkor is, ha iszonyú nehéz, mint például a saját agressziómmal való találkozás.
– Nagyon megérintett ez az utolsó néhány gondolat. Nehéz is most nekem egy ilyen gyakorlatias kérdést feltennem… De térjünk rá arra a témára, aminek most szezonja van, az online coachingra! Az az elképzelés él bennem, hogy ez neked teljesen természetes.
– Én 10 éve csinálom ezt – ezer platformot próbáltam már, mindig amelyik éppen felfutóban volt. Induljunk onnan, hogy van egy szabály a naptáramban: két ülés között minimum negyedórának el kell telnie. Csoportos ülés előtt és után fél órának. Ezt a szabályt néhány évvel ezelőtt hoztam, mert ebben a rövid szünetben nekem fontos kimenni a kertbe, vagy legalább körbejárni a házat. Mozgok, felállok, nehezebb ülések után igyekszem erőteljesebben is mozogni, hogy ez a nehéz energia ne maradjon bennem. Aztán minden héten van egy nap – lassan 2 éve – ahova nem rakok ügyfelet. Ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozom, csak nem dolgozom ügyféllel. Ezt igyekszem hétfőre vagy péntekre tenni. Akkor csinálom az adminisztrációt, vagy valami kreatív dolgon gondolkodom. Emellett van egy nagyon ügyesen kitalált reggeli rutinom, ami ha bomlik, akkor irtó ideges vagyok. Az ideális világomban erre a reggeli rutinra 3 óra jutna, de annyi persze szinte soha nincs. Viszont, ha legalább két órám van az első ügyfél előtt, akkor odakucorgok a kanapémra, és leírom az álmomat a naplómba. Minél jobban figyelek az álmaimra, annál több jön, és annál tisztábban emlékszem rájuk. Sokszor naplót is írok, vagy új gondolatokat, nem csak az álmomat. Ha ezután még 10-12 percet tudok meditálni, az külön ajándék. Amiből nem engedek, az a napi nyújtás – részben jóga, részben derékerősítés – mert anélkül nem tudnék a gép előtt ülni ennyi órán át. Aztán van még a reggeli, ami nélkül nem tudok üzemelni, és a kávém, ami sokszor belenyúlik az első ülésembe vagy megbeszélésembe. Az a jó ebben a rutinban, hogy ha csak egy órám van, akkor is meg tudok csinálni valamennyit belőle, legfeljebb nem naplózom, vagy nem meditálok, de nyújtok, vagy csak pár szóban leírom az álmomat.
Apák a lányokért
– Mit ad neked ez a reggeli rutin?
– Stabilitást. Meg van egy kiszámíthatósága. Akkor itt tudok ülni a gépnél teljes jelenléttel. És ugyanúgy tudom az ügyfelet és önmagamat érzékelni, mintha egy szobában ülnék vele. Ha három ülésem van egymás után negyedórás szünetekkel, vagy két ülésem meg egy csoport, akkor is stabilan jelen tudok lenni. Talán ez a legnagyobb tévhit, amire én rácáfolnék, hogy az online coaching nem tud olyan erős lenni, mint a személyes. Szerintem minden azon múlik, hogy a jelenlétem minősége milyen egy adott ülésen.
– Arra kell a stabilitás, hogy megtartsd a másikat meg a kapcsolatot?
– Meg a folyamatot. Meg magamat. Hogy ne azon járjon az eszem, hogy nem ettem. Vagy azon, hogy jaj, azt az álmot le kellett volna írnom, mert egy fontos álom, kellene vinnem terápiába. Vagy nem fáj a derekam, ami ha nem nyújtanék, már az első ülés közepén hasogatna. Van egy esti rutinom is, és akkor ez a kettő így megtartja a napomat. Nyilván van, hogy nekem is borul az egész valami miatt – nem alszom, vagy történt valami, ami felkavarja a lelkemet. De ez a pár cölöp, amiből a testem is tudja, hogy elindul egy nap, meg én is tudom, ez nagyon fontos.
– Miben vagy most, merrefelé haladsz?
– Most már évek óta sokkal több női vezetővel dolgozom, mint férfival. Nagyon izgat, hogy hogyan tud kiegyenlítődni a világban a maszkulin és a feminin vezetés, nem csak a számok és statisztikák szintjén, hanem hogy a patriarchális, erősen dominanciára épülő vezetés miként tud elmozdulni egy kapcsolati fókuszú, a jelenlétre épülő vezetés irányába. Meg az is nagyon izgat, hogy ezt a szimbolikus szerszámosládát, ami nekem van, amivel nagyon sok mindent lehet egy-egy coaching ülésen vagy szervezeteknél csinálni, hogyan lehet olyanra használni, ami már túlmutat a coaching keretein.
– Amivel hatással tudsz lenni?
– Igen, egy magasabb szinten. Én mélyen hiszek abban, hogy a világnak óriási szüksége van erre a maszkulin-feminin kiegyenlítődésre. Évek óta azt a kérdést forgatom magamban, hogy a coaching eszköztárat miként lehetne, pontosabban én minként tudnám, ennek a szolgálatába állítani, mert szerintem nagyon is lehet.
– Az emberiség szolgálatába állítani, amit tanultál?
– Ezek nagy szavak, de mondjuk így. Ebből a belső késztetésemből született a Fathers for Daughters, az Apák a lányokért címet viselő kezdeményezés. Pár hónapja, a születésnapomon indítottam útjára a Facebookon azzal a céllal, hogy apák is, lányok is osszanak meg olyan történeteket, amik ezt a rég elvesztett egyensúlyt talán el tudják kezdeni helyreállítani a feminin és a maszkulin energiák között. Nagyon pozitív volt a fogadtatása, és bizakodó vagyok, hogy ebből ki tud nőni valami nagyobb, ami a coaching munkám keretein túl is fel tudja hívni a figyelmet valamire, amire a 21. században mindannyiunknak nagy szüksége van – egyéni és kollektív, társadalmi szinteken egyaránt.
Az interjút Bodnár Barbara ACC készítette.
