– Hogy érezted magad, amikor megtudtad, hogy a Coach Szakmáért életműdíjra jelöltek?
– Az, hogy a Szupervizor Szövetség ajánlott, különös melegséget hozott a szívembe, az első meghökkenés és a zavar mellett. A képződésemben és a munkámban ugyanis a szupervízió és a coaching kéz a kézben jártak a kezdetektől fogva. Számomra ez a két szemlélet elválaszthatatlan és mivel határszakmákról van szó, folyamatos gondolkodásban és útkeresésben voltam mindig is, hogyan támogatja a két szemlélet egymást, az ügyfeleket, és kerestem én is a helyemet, hogy hol vagyok a coachingban, s hol vagyok a szupervízióban. Ebben a folyamatban egy nagyon fontos elemmé vált, hogy képviseljem a szupervízió fontosságát a coachingban. Hogy coachként ismerjük és használjuk a szupervíziót magunkért, az ügyfelekért, a szakma hitelességéért. Valahogyan az élet is úgy hozta, hogy több coach képzés megalapításánál is jelen voltam és így aktív szerepet vállalhattam abban, hogy a szupervízió bekerüljön már a képzési programokba is.
Egy kicsit talán úgy is élem most meg a jelölést, hogy megerősítést kaptam arra, hogy érdemes azt az utat járni, amiben hiszek. Gyakran feszegetek határokat azzal, amit hozok, ugyanis mindig az a szándékom, hogy tanuljunk közösen, tegyünk fel magunknak kérdéseket, merjünk ránézni olyan dolgokra is, amikre nem szoktunk vagy még nem tettük, annak érdekében, hogy még inkább szabaddá tudjuk tenni azt a teret, amely a coach és az ügyfél között létrejön a segítő kapcsolatban. Minél szabadabb a kettőnk közti tér, és mi is minél inkább szabadon vagyunk ott, engedve, hogy minden élményünknek, megélésünknek tere legyen, annál inkább engedhetjük azt, hogy az ügyfél minden élménye, megélése teret kapjon.
– Mesélj egy kicsit a szupervízióról!
– A szupervízió eredetileg a segítő szakmabeliek segítésére hivatott. A szakma fejlődése során a szupervíziónak is többféle megközelítése honosodott meg. Többek között kialakult az a megközelítése, amely elsősorban az önreflexión keresztüli tanulásra és támogatásra fókuszál, a szupervizor és szupervizált közti partneri – nem hierarchikus – kapcsolatra építve. A segítői működésünket – egyrészt a saját mentálhigiénés egészségünket, másrészt a kompetenciakészletünket is az fogja a legjobban erősíteni, ha arra tudunk reflektálni, hogy az az adott helyzet – akár egy ügyfélkapcsolat, akár az identitásunkkal kapcsolatos kérdés – hogyan szól rólunk magunkról. Mit tudunk az adott helyzet mögött magunkról meglátni, mi abban a saját részünk. És ez a legerősebb hatótényező abban, ami alakítja az ügyféllel való kapcsolatunkat.
Szakmai felelősségünk az ügyfél iránt, hogy folyamatosan dolgozzunk magunkon, reflektáljunk magunkra, ránézzünk a vakfoltjainkra, mert egy idő után el fogjuk veszteni azt a képességünket, hogy nyitottak maradjunk. Egy másik része, ami legalább ilyen fontos és óriási ajándék, az az, amit az ügyfélen keresztül magunkról tudunk tanulni. Azt hiszem, hogy ez az, amikor adok, és közben kapok is vissza.
– Honnan veszed még mindig ezt a sok energiát, inspirációt a munkához? Mi az, ami mozgásban tart?
– Ez a kérdés különösen izgalmas most, a mögöttünk álló nehéz év után. Végtelen hálás vagyok azért, hogy ebben az időszakban is aktívan dolgozhattam. És ahogyan telt az idő, ugyan észrevettem, hogy több idő és nagyobb odafigyelés kell az általános visszatöltődésemre, mindezzel együtt rengeteget kaptam azoktól az időktől, amelyeket emberekkel beszélgetve, kapcsolódásban tölthettem. Ez most patetikusan fog hangzani, de én nagyon szeretem az embereket és nagyon-nagyon hiszek annak az erejében, ami egy emberi kapcsolatban meg tud születni. S bármikor, amikor erre lehetőség van az életben, én azokért a pillanatokért végtelen hálás vagyok.
Tudod, eszembe jut, hogy a szülésznő, akinél én a gyermekeimet szültem, egy idősebb, kemény nő volt, rengeteg gyerek született a kezei között, de minden egyes gyerekemnél, abban a pillanatban, amikor a gyerek megszületett, olyan őszinte örömöt láttam az arcán, amit sosem fogok elfelejteni. Azt hiszem, hogy teljesen mindegy, hogy hány emberrel beszélgettél és hányszor, minden egyes olyan pillanat, amikor a találkozás létrejön, akkor abban a tiszta kapcsolatban ott van az öröm és a szeretet.
Mostanában, amikor – legalábbis fizikailag – kevesebb az emberi kapcsolódás, mindig erőt ad, ha a természetben vagyok.
– Annyi mindent kapott tőled az ICF és a tagság a munkásságod során! Neked mit jelent az ICF?
– Az egész szakmai tanulásom, fejlődésem, felnövésem. Komócsin Laurával, Hegedűs Dórával és az akkori közös csapattal együtt indultunk el abban a tanulásban, amelynek része volt a szakma megismertetése és a nemzetközi sztenderdek meghonosítása. Ennek jegyében alapítottuk meg az ICF Magyar Tagozatát, s tanultunk együtt ebben a térben. Így az ICF nekem a haladásomat, sok fantasztikus szakmai beszélgetést, barátságot és egy csomó kihívást jelent.
Talán az egyik oka volt a jelölésemnek az a három éves kemény munka, amikor az ANSE-vel (Association of National Organizations for Supervision in Europe – https://anse.eu/wp-content/uploads/2017/01/ECVision-glossary_HUN_WZs.pdf) a coaching és szupervíziós kompetenciamátrixot, képzési keretrendszert raktuk össze. A csapatban mindenki szupervizor volt, de összesen ketten voltunk coachok is. Nagyon izgalmas volt ebben a térben meglátni a coaching sajátságát, hogy mi az a speciális dolog, amitől a coaching coaching? Ez például egy nagyon izgalmas keresés volt, a szakmákat a történetiségükben és egy tágabb, európai és világ szintű kontextusban látni.
– Mit üzennél a coachoknak?
– Az egyik, amit azt hiszem, jó sokszor mondtam az elmúlt 15 évben, hogy szuper dolog szupervízióba járni, úgyhogy járjunk – már csak magunk miatt is! Ezenkívül pedig, amit szintén szoktam mondogatni, hogy én két dolgot tartok igazán fontosnak. Egyrészt a felelősséget a munkánkban, hogy felelősséggel és tiszta szándékkal legyünk jelen benne, de a másik oldalon legalább annyira számít, hogy szabadsággal és örömmel legyünk ott. Ez a két pillér nekem nagyon fontos. Talán, amikor a kettőt együtt élem meg, akkor tud valami jófajta energia megszületni.
