– Milyen érzés, hogy az ICF téged jelölt a Coach Szakmáért életmű díjra?
– Mit is mondhatnék. Több mint megtisztelő. Rendkívül felemelő látni, hogy azt a területet, aminek a fejlesztését jómagam is célul tűztem ki – nevezetesen, hogy a jogászokat (ügyvédeket, bírókat, végrehajtókat, ügyészeket, jogtanácsosokat) is megismertessük és támogassuk a coaching eszköztárával és módszertanával – azt az ICF is fontosnak és értékesnek tartja. Sok ügyvéddel és ügyvédi közösséggel kezdtem már meg szakmai beszélgetést, és azt tapasztaltam, hogy sok jogász nem találkozott még az ICF szakmai szervezet munkájával. Az esetek többségében nem egyértelmű ezekben a körökben, hogy mit jelent az, ha valakinek szakmai minősítése van, ezért az első lépés a coaching, mint támogató módszer iránti érdeklődés felkeltése és a bizalom megszerzése. Csak ezt követően lehet mesélni arról, hogy mit csinál egy coach, és mit nem, mi az, ami célként kitűzhető egy coaching folyamatban, és hogy ez voltaképpen nem tanácsadás. A jogászok számára elsőre ismeretlen ez a működés, hiszen ők maguk is tanácsadás-fókuszban vannak. Az a személyes észrevételem, hogy amikor egy jogász megtapasztalja a túlfeszítettség érzését, a kiégésnek a szelét, akkor elérkezik benne egy pillanat, amikor azt mondja: „megállok, szükségem van valamilyen segítségre”. Ezen a ponton kifejezetten hasznos, ha a gondolatukban már megfogalmazódott a coaching lehetősége.
Mindezek mellett szeretném megemlíteni, hogy mennyire büszke vagyok a Hintalovon Alapítvánnyal közös projektünkre, a Karold fel jogosan WIN-WIN teamCOACH programra! Tavaly október-november tájékán indítottuk el a kezdeményezést. Levélben kerestük meg Gyurkó Szilvit, amiben bemutattuk az ötletünket, és kifejtettük, hogy minden résztvevő (jogász közösség, Hintalovon Alapítvány és mi, coachok) csak nyerni tud a programmal. Szilvi fél órán belül válaszolt! Fantasztikus volt megtapasztalni, hogy egy jogász is meglátja ennek szükségességét, sőt a nevét és támogatását is adja az ügy mellé. Az egyik team coaching folyamatot már befejeztük, nagyon jól sikerült. Hihetetlenül jó volt látni azt, hogy mennyit nyert általa a csapat.
Számomra különösen fontos nyereség, hogy közel maradhatok ahhoz a szakmához, ami nekem tényleg fontos. Magamat ilyen szempontból nem is tartom pályaváltó jogásznak, hiszen szerettem azt a hivatásomat is, csak a kettő már nem volt összeegyeztethető. Továbbá nyerek magánemberként is, mert a barátaim jó része jogász, és számomra fontos az, hogy milyen környezetben dolgoznak és milyen a lelki egészségük. Ugyanakkor bízom benne, hogy hosszú távon nyernek az ICF coachok is, hiszen sok jogász közösség van Magyarországon, akikkel fontosnak tartom megismertetni az ICF szakmai minősítés tartalmát is a coaching módszere mellett.
– Hogy kapcsolódtál az ICF-hez, mit ad neked ez a közösség?
– Rendkívül sok mindenért lehetek hálás az ICF-nek. A jogászi szakma után nagy szükségem volt valamilyen struktúrára. Fontos volt számomra, hogy amikor elkezdek coachként működni, lássam, hogy honnan hová szeretnék eljutni, és hol vannak azok a mérföldkövek – ACC, PCC, MCC –, ahol bizonyosságot kapok arról, éppen hol tartok szakmai tudásban a ranglétrán. De ennél sokkal többet kaptam: egy olyan közösséget, amelyet a kölcsönös tisztesség, támogatás jellemez, és ahol nem érzem azt, hogy egymás versenytársai lennénk. Számos mentor is egyengette az utamat – Barnóczki Annamária, Madai Kriszta, Horváth Tünde, Szabó Zsófi, Göntér Móni és még sorolhatnám –, akiktől lehet tanulni. Ők számomra olyan példát mutatnak emberként és szakmailag is, amiről azt érzem: „ez az az irány, ahova tartani szeretnék”. Még egy dolog van, amit az ICF-nek köszönhetek, ez pedig a Karold fel jogosan programmal kapcsolatban is erőteljesen megmutatkozott. Az elején, amikor elkezdtem a coachingot tanulni, többször hallottuk a képzéseken, hogy ez egy magányos szakma, ahol nehéz mérni a saját sikerünket. Joggal merült fel a kérdés, hogy ez vajon csak az ügyfél visszajelzésétől függ-e? Azt tanultam meg az utóbbi másfél évben, hogy mindez nem szükségszerűen van így. Sok olyan ötlet lát napvilágot, aminek a megvalósítása nem egyemberes feladat. Éppen itt, az ICF-en belül több társat is találtam már egy-egy az útra. Van egy fix partnerem, Baksa Heni, akivel már több mint 5 éve járjuk együtt a szakmai utunkat, nagyon sokat jelent számomra a vele való kapcsolódás. És jó szívvel mondom, nem lenne elég a tíz ujjam, hogy felsoroljam azokat a coachokat, akikkel nagyon szívesen dolgozom együtt, és ők is velem.
– Honnan meríted az energiát a munkádhoz, mi adja neked az „üzemanyagot”?
– Számomra ez valamiféle ősi erő, ami az egymáshoz való kapcsolódásban mutatkozik meg. Sokkal több munkaórát dolgozom – jó ideig sokkal kevesebb díjazásért –, mint tettem korábban jogászként, és mégsem fordult még meg a fejemben, hogy cserélnék. Coachingban másképp fáradok ki… sőt, nem is kifáradok, inkább fázni szoktam a munkák után, mert valamit belül én is minden alkalommal megdolgozok – és ez nagyon jó érzés.
– Mit üzennél zárszóként a coachoknak?
– Az első, ami eszembe jut, hogy merjük megmutatni, hogyan dolgozunk, és bátran kérjünk visszajelzést. Találjunk magunknak olyan mentort, szupervizort, aki tud reflektálni a munkánkra, mert ez támogatja a kompetenciánk finomodását, és az önbizalmunk növelését. Ezekhez pedig bátorság kell!
